Rejtő Jenő annyi különleges írást - regényt, ponyvát, légiós-sztorit, kabarét, librettót, színdarabot és bohózatot - hagyott hátra, hogy nagyon nehéz feladat a legjobbakat kiválasztani (hiszen minden publicisztikája nagyon jó). Rövid, alig 37 évig tartó élete annyi élményt és tapasztalatot adott számára - egy gazdag életrajzzal ajándékozva meg rajongóit - hogy emberismerete és hihetetlen írói tehetsége révén a karakter- és jellem ábrázolásban utolérhetetlenné vált.
Sajátos humora egyedivé teszi minden írását. Most mégis kiválasztottam három számomra nagyon kedves regény-részletét afféle kedvcsinálónak és egyben a blog legelső bejegyzésének. A legelső részlet A három testőr Afrikában című, 1940-ben írt regényből való:
- Mademoiselle Duron - felelte Senki Alfonz - olyan kedves volt, hogy a Három Testőrhöz hasonlított bennünket.
- Elsősorban engem - jegyeztem meg szerényen.
- Ki volt a Három Testőr? - kérdezte Potrien. - Én minden régi katonát ismerek a gyarmaton.
Szegény Potrien. Mit tud az irodalomról egy ilyen öreg őrmester? Még azt sem hallotta, hogy a Három Testőr régi história! Húsz éve is elmúlt, hogy megtörtént.
- A Három Testőr - mondta Senki Alfonz - elhozott Buckingham hercegtől egy gyémántot. Az életüket kockáztatták, és nem közölhették az üldözőkkel, hogy mi járatban vannak.
- Hát kérem, ilyet mi már csináltunk - legyintett Hopkins. - Az életünk kockáztatásával elhoztunk egy gyémántot, sőt még zsebórákat is, és nem mondhattuk el az üldözőknek, hogy mi járatban vagyunk. Megjegyzem, azért sejtették...
/Rejtő Jenő: A három testőr Afrikában/
A második részlet Az előretolt helyőrségből való, melyet Rejtő 1939-ben írt és amely másik nagy kedvencem tőle:
- Miféle művész maga?
- Troppauer vagyok, a költő...
Ezt úgy mondta, mint aki döbbent ámulatot vár. De semmiféle elfogódottságot nem mutattak ezek a rezignált katonák. Inkább olyasféle megértéssel néztek össze, mintha orvosok volnának, és megállapodnának valamiben egy konzílium után.
- Ha megengedik - közölte szerényen Troppauer, a költő - elolvasom egy ismertebb versemet.
És mielőtt még határozatot hozhattak volna kérését illetően, már előhúzta piszkos papírcsomói egyikét, nagy élvezettel szétteregette, és bajtársainak legnagyobb megdöbbenésére olvasni kezdett:
- Én egy virág vagyok, írta Troppauer Hümér.
És olvasott. Nyugodt, öntelt mosollyal, időnként megkuszálva hosszú sötét hajfürtjeit...
Mikor elmondta az utolsó sort, diadalmasan nézett körül. Iszonyú csend honolt a fenékben. Pilotte a rohamkésen tartotta a kezét.
Csak egyetlen hang szólalt meg harsány elragadtatással:
- Bravó! Igazán gyönyörű!
Galamb volt. Szinte fülig vigyorgott a műélvezettől. Troppauer Hümér bágyadtan hajlongott, szerény mosollyal, majomállkapcsát mellére szegezve, fürtjeit rezgetve.
- Igazán nem tudom... mivel érdemeltem... ki elismerését - mondta elfogódottan. - Talán azért szép ez a vers, mert szegény anyámra emlékezve írtam... Isten nyugtassa... - A katonák hüledezve látták, hogy Troppauer szeméből két könnycsepp gördül le, és megcsuklik a hangja. - Ha megengedik, anyám jellemzésére felolvasok egy rövid kis verses elbeszélést...
- Halljuk! Halljuk!
Galamb kiáltotta ezt lelkesen, és tapsolt.
- Halljuk! Halljuk... - sipította egy cérnavékony hang. Kréta volt. De ő nem tudta, miről van szó.
A könnyező költő azonban nem kezdhette meg újabb műve felolvasását, mert néhány elszánt katona felemelkedett, és odajött elébe.
- Azonnal hagyja abba ezt a marhaságot - mondta egy kanadai óriás.
- De, uraim... Hát nem szépek az én... verseim? - Úgy látszott, hogy nyomban sírva fakad.
- A maga versei unalmasak és hülyék... - kiáltotta öklét rázva egy görög díjbirkózó.
Ami azután következett, az olyan volt, mint valami rossz álom. A költő úgy vágta szájon a görög díjbirkózót, hogy az repedt állkapoccsal röpült egy vasoszlopnak, és elájult. Azután egyetlen könnyed mozdulattal a kanadai favágót fél kézzel nekicsapta a társainak.
Még néhány zord kritikus sietett az erélyes költő ellen... De hiába. Troppauer úgy dobta egyiket a másikhoz, mint apró forgácsot.
A katonák döbbenten, ijedten nézték...
A harc befejeződött, a művész egymaga állt a helyiség közepén, és szemrehányó pillantással körülnézett.
Valaki nyöszörgött, de különben csend volt.
A költő visszaült a helyére, kisimította piszkos papírcsomóját, és fennkölten így szólt:
- Anyám, te vagy árva fiad csillaga, írta Troppauer Hümér. Első ének...
A több mint huszonkét oldalas verset azután már feszült figyelemmel hallgatták végig a légionisták.
Végül a harmadik, picit hosszabb részlet: az 1940-es Járőr a Szaharában című Rejtő-regényből való:
Puskin Mária Gottfried közlegény bevonulása a gondari Lafayette erőd helyőrségéhez, azt hiszem, örök időkre felejthetetlen maradt a szemtanúk előtt. Negyven újonccal együtt Oránban beöltöztették és útnak indították a Szaharába. Ám a vasúton elveszítette a sapkáját és mivel napszúrástól tartott, előkereste poggyászából régi, civil fekete keménykalapját és így vonult végig szakaszával a gyanútlan őrvezető mögött, Gondar főutcáján.
Az emberek megálltak és nevettek. Egy úrvezető meglepetésében felfutott a járdára.
Képzelhetik!
Egy jóindulatú, feltűnően hosszú arcú, negyven év körüli polgár, mélabús szemmel, pamacsszerű, sötétbarna angol bajusszal, talpig marcona légionárius … és a fején fekete nemezkalap! Ezen felül egy szarukeretes pápaszemet is visel.
Az erődudvar közepére állították az újoncokat. Itt egy arra siető, jóindulatú káplár leütötte fejéről a kalapot, rálépett, és felhúzta térdéig és továbbment. Puskin Mária Gottfried ezen nagyon csodálkozott, de senki sem törődött vele. Az Egyenlítőnél fásulttá tesz mindenkit a katonaélet. Mint örök búra, állandó porfátyol borul a város fölé, roppant forróság feszíti a levegőt és dermesztő éjszakai lehűlések, legyek, rovarok, tomboló orkánok, továbbá Gouron őrmester teszik elviselhetetlenné Gondárban az életet.
A port, a forróságot, a dermesztő lehűlést és a tomboló vihart úgy, ahogy megszokják előbb-utóbb az emberek, de Gouron őrmester folytonos jelenléte a legszívósabbakat is rendkívül megviseli. Pedig így első látásra aránylag nyájas embernek tűnt. Mosolygott és biztatóan üdvözölte a kiképzésre érkező újoncokat:
- Halló, fiúk! Én vagyok Gouron atya! Itt olyan dolgotok lesz, mint otthon!
- No, hála istennek! – szólalt meg elégedetten Puskin Mária Gottfried.- Nálunk otthon igen jó családi életet éltek.
Az őrmester arca egy másodpercre elsötétedett, mint a mező, ha gyorsan haladó felleg siet át a nap előtt, egy különben derűs nyári délutánon. De azután ismét mosolygott.
- Ki szólt közbe? – kérdezte atyai érdeklődéssel.
- Én – felelte mintegy dicsekedve a tájékozatlan újonc.
- Úgy?! Maga volt?! – mondja az őrmester örvendezve. – Hogy Hívják?
- Puskin Mária Gottfried.
- A testvéreit ne említse. Csak a maga neve érdekel.
A hosszú arcú újonc előre jött egy lépést és bal kezének tenyerét nyájas, elnéző mosollyal az őrmester vállára helyezte, azután így szólt:
- Gottfried, Mária és Puskin kizárólag az én nevem.
- Igazán? – érdeklődött elragadtatással az altiszt.
- Hát persze! – kiáltotta lelkesen az újonc és úgy látszott, hogy nyomban összecsókolóznak, táncra perdülnek, vagy más hasonló módon vezetik le féktelen rokonszenvüket.
Ekkor azonban véget ért a bohózat és következett a tragédia. Az őrmester, olyan rémületes férfisikollyal, mint akit találat ért, elkiáltotta magát:
- Vigyázz!
A város tájékozatlan lakossága, amikor az őrmester először vezényelt „vigyázz” -t Gondarban, sietve felkereste a földalatti helyiségeket, mert mindenki azt hitte, hogy a háromnapos légvédelmi gyakorlat kezdetét jelzik a szirénák.
Az udvaron tartózkodó katonák a szörnyű üvöltésre dermedt állásba ugrottak. Viszont Puskin Mária Gottfried összecsapta a kezét és így kiáltott:
- Szent Isten, ez rosszul lett! … Vizet!
Az őrmester ijesztő arccal egészen eléje lépett:
- Nem hallotta, hogy vezényeltem?
- Ez vezénylés volt? – csodálkozott vidáman a hosszú arcú újonc. – Van egy nagybátyám Thunban, az akkor csinál így, ha rájön az asztma.
- Újonc! Hogy áll itt? Vigyázz! Hátra arc!
- Hagyjuk ezeket – felelte idegesen. – Majd ha jön az ellenség, akkor egzecírozok! Gyerekek vagyunk, kérem? …
Halló főhadnagy úr!
Egy arra siető alezredesnek intett az újjával.
Az őrmester arca piros lett, azután ibolyaszínű, majd teljesen sötétbordó és a szemét könnyű fátyol homályosította el. Egy másodpercig komoly életveszélyben forgott. Az alezredes hökkenten állt meg és odanézett.
- Kérem főhadnagy úr, itt az altiszt olyan hangosan beszél …
- Maga az újoncokkal érkezett, mi? És nem áll kiképzés alatt?
- Ez most nem fontos … Azt akarom mondani …
- Hallgasson!
Az alezredes úgy nézett rá, mint egy ötlábú borjúra. Ilyent még nem látott. Szinte szelíden mondta:
- Maga nagyon szerencsétlen lesz itt ezzel az egyéniséggel. Mi volt maga civilben?
- Tőzsdei megbízott egy bank szolgálatában. A hadnagy úr mi volt civilben?
- Katona – felelte lesújtó hanglejtéssel az alezredes. – Hogy hívják?
- Puskin Mária Gottfried .. és most már bevallom, hogy az Iván nevet is viselem – tette hozzá lesütött szemmel, mert maga is érezte, hogy ez már túlzás.
Az alezredes tanácstalanul nézett végig a hosszú arcú, pamacsbajuszú, pápaszemes kispolgáron, azután vállat vont és az altiszthez fordult:
- Őrmester! Tekintettel lesz arra, hogy ez az ember egy szokatlanul megrögzött civil és mivel kiképzés előtt áll még, büntetés helyett részesítse szemléltető oktatásban a katonás viselkedésről.
Az alezredes elment. Gouron őrmester meghúzogatta hiúzbajuszát, vastag nyaka előregörbült és néhány másodpercig szuggesztíven nézte Puskin Mária Gottfried – sőt Iván – cipőjét. Azután így szólt:
- Most maga szemléltető oktatásban részesül majd. Ez úgy történik, hogy én itt az árnyékban oktatom az újoncokat, maga meg ott a napon áll és szemléli. Ha elmozdul, akkor vasra veretem, maga vizenyős agyú, mélabús teve.
… Ez a kijelentés délelőtt tizenegykor történt. Délután négy felé az ájultan heverő újoncot két legény a szobájába vitte. Így indult útjára a hosszú arcú, szemüveges Puskin Mária katonai pályafutása.
Ennyi egyelőre, de a későbbiekben több érdekességgel is készülni szándékozom.
